Közérdekű

Nos, a friss előtt egy kis közérdekű. Nagyon-nagyon hálásak lennénk, ha benéznétek az oldalra és regisztrálnátok is. Higgyétek el, megéri. ;D

Alig egy éve az emberiségnek muszáj volt szembesülnie két ténnyel. Az egyik, hogy nem vagyunk egyedül a világűrben, a másik pedig, hogy nem elég jó a bolygónk védelme, hiszen egy idegen faj majdnem elpusztított minket. Csupán pár különleges képességű embernek köszönhető, hogy még mindig életben vagyunk, ők azonban most elindultak a nagyvilágba, hogy kipihenjék a fáradalmakat.

Mindeközben Nick Fury úgy dönt, hogy felkészül a következő harcra már most, amíg lehet, így felkutatja az össze olyan embert,  akiről tudomásuk van, és aki illik a bosszúállók csapatába, valamint még hajlandó is a S.H.I.E.L.D. – nek dolgozni alkalomadtán.

Csak rajtad áll, hogyan alakul tovább a történet. Lehetsz szuperhős, aki eddig a világ elől bujkált, vagy a bosszúállók egyik tagja. Lehetsz civil, vagy akár a S.H.I.E.L.D. egyik ügynöke is. Te döntesz miképp, veszel részt a cselekményben! Várunk sok-sok szeretettel a Marvel filmeken alapuló oldalunkon, ahol számtalan karakter arra vár, hogy megalkossd őket. Ne habozz hát! Regisztrálj te is!

http://marvelworld.hungarianforum.com/

1. fejezet

Megjött ez első fejezet. Remélem nem lesz akkora csalódás és azért van, akinek tetszeni fog.^^

2011, augusztus 31, délután 15:33

Kedves naplóm!

Itt a nyár utolsó napja, és holnap megint kezdődik az iskola. Próbálom kihasználni az utolsó délutánt, még egy kicsit azt csinálok, amit akarok, de aztán holnap fejest ugrok a mélyvízbe. Főleg, hogy nem is a régi, megszokott, közeli gimibe fogok holnaptól járni, hanem egy bentlakásos suliba, a barátaimtól messze, valahol a semmi közepén. Nem akarom itt hagyni a régi barátaimat, mert borzalmasan fognak hiányozni. Bele sem merek gondolni, hogy milyen lesz nélkülük az elkövetkező tanév, mert nyáron valószínűleg haza tudok jönni, bár ez Donna nénikémtől függ. Viszont ha hazajöhetek, akkor végre láthatom azokat, akik tényleg fontosak nekem.

Már előre félek, hogy milyenek lesznek velem az új suliban. Nem is tudok szinte semmit az új suliról, mindössze annyit, hogy a keleti szárny a fiúké, a nyugati a lányoké…. Hát, ezzel nem megyek túl sokra. Valahogy nem vágyom oda. Titkon reménykedem, hogy Donna nénikém meggondolja magát holnapig, és nem kell elmennem, de szerintem meg akar már tőlem szabadulni. Mindig is olyan ellenséges volt velem. Anyáékról sem volt hajlandó beszélni sosem, pedig annyira jó lenne tudni róluk pár dolgot. Bár valószínűleg erről nem is kéne álmodoznom, ha csak nem állok neki én magam kutatni a szüleim után. Csak erre most a kis „utazásom” miatt nem igazán lesz lehetőségem, de később egészen biztos, hogy utána fogok járni, hogy kik is voltak valójában a szüleim.

Viszont azt hiszem, mára ennyi lenne kedves naplóm, amit mondanék neked. Holnap lesz az első napom az új iskolámban. Kemény nap lesz, úgyhogy neki is állok felkészülni. Bár, lehet, hogy előbb be kéne pakolnom, mert nem ártana néhány cuccot magammal vinnem. Most, hogy így belegondolok, nem is lesz olyan laza az utolsó szabad délutánom, úgyhogy most le is teszem a tollat és holnap jön a következő bejegyzés.

Átolvastam, hogy mit írtam, majd leraktam a tollat, becsuktam a naplómat és a helyére tettem mindkettőt. Felálltam és azon gondolkodtam, hogy hol is kezdjem a készülődést. Sokkal több dolgom volt, mint azt gondoltam volna… A ruháim, a tanszereim, hajmosás, elbúcsúzni a barátaimtól, bemenni a régi sulimba a papírokért és még sorolhatnám.

Gyorsan neki is álltam a feladataim elvégzésének. Először bepakoltam a ruháimat a bőröndömbe. A létező össze cuccomat beraktam, mert nem tudtam, hogy milyen körülményekre számíthatok az új suliban. Mikor be akartam cipzárazni a bőröndöm, szembesülnöm kellett azzal, hogy ez nem fog menni. Ráültem és próbáltam úgy megoldani a problémát, de nem sikerült. Kicsit ugráltam is rajta, hogy összébb menjen, de még így sem volt az igazi. Mindent, amit csak találtam a bőrönd tetejére tettem, hogy lenyomják, és láss csodát! Be tudtam csukni. Pakolás kipipálva.

Miután a bőröndömet levittem a földszintre, hogy egyszerűbb legyen reggel kicuccolni, gyorsan bedobtam egy táskába a tanszereimet és a túlélő-felszerelésem, ami egy csomag rágóból, egy fésűből, egy kis pénzből, csatból, a telefonomból és a naplómból áll. Ez is kipipálva. Ledobtam a cókmókom az ágyamra és úgy döntöttem, hogy gyorsan beszaladok a régi sulimba a papírjaimért. Leszaladtam a lépcsőn és a konyha felé vettem az irányt. Donna nénikém éppen az étkezőasztalnál ült és a tv-t nézte, miközben délutáni kávéját iszogatta. Gondoltam veszem a bátorságot és elkérem a kocsit, mert még a barátaimhoz is el akartam menni.

-Nénikém, kölcsönkérhetem a kocsit? – kérdeztem kicsit félve, mert nem tudtam, hogy hogyan fog reagálni. Donna eléggé kiszámíthatatlan személyiségű ember. Van, hogy amiért egyik pillanatban leordítaná a fejedet, máskor csak simán rábólintana. Reméltem, hogy most nem éppen rossz hangulatában kaptam el, mert ha igen, akkor gyalogolhatok. Ahhoz pedig egyáltalán nem volt kedvem.

Donna letette a kávéscsészéjét és lassan felém fordult. Sejtettem, hogy nem lesz jó vége a dolognak, de csak rám mosolygott.

-Persze kicsim, vidd csak! – válaszolta kedvesen. Kedvesen… KEDVESEN?! Most, hogy megszabadul tőlem, most már kedves, de amúgy meg szörnyű. Maga a megtestesült rémálom. Mindent nekem kell csinálnom itthon. A takarítástól kezdve minden más házimunkát is. A kertet is én tartom rendben, mondjuk ezt még élvezem is.

Mosolyt erőltettem az arcomra, nem tudom, hogy mennyire volt őszinte, de legalább nem flegma fejjel viszonzom.

Gyorsan felkaptam a kocsi kulcsot és az autóhoz indultam. Kinyitottam az ajtót, bepattantam és egyből be is indítottam a motort. Körülnéztem, hogy nem jön-e senki, aztán amikor erről meggyőződtem elindultam. Nem telt 10 percbe és a régi iskolámnál voltam. Leállítottam a motort, kiszálltam és megálltam az öreg épület előtt egy percre. Mondhatni gyászoltam ezt a helyet. Lassan erőt vettem magamon és felmentem a lépcsőn, be az ajtón, fel egyenesen az igazgatói irodába, ahol bekopogtam.

-Tessék! – hallottam Mrs. Lyle hangját. Rendkívül kedves nő, próbálta meggyőzni a nénikémet, hogy ne vegyen ki, de nem sikerült.

Lassan ajtót nyitottam és beléptem a rendezett szobácskába.

-Jó napot! A papírjaimért jöttem Mrs. Lyle.

-Édesem! Hát gyere beljebb. Már mindent összekészítettem neked, mindjárt meg is keresem – invitált beljebb az igazgatónő. Pár lépést megtettem, hogy ne az ajtóban álljak végig, de nem mentem túlságosan be, mert nem akartam itt időzni. Akkor csak nehezebb lett volna mindent itt hagyni. – Meg is vannak. Itt van minden. Az orvosi papírjaid is. Biztos, hogy itt hagysz minket édesem? – kérdezte, miközben a kezembe nyomta a papírhalmazt és végigsimított a karomon.

-Igen, ez már egészen biztos. Sajnos nincs mit tenni – sóhajtottam, majd egy kis szünetet tartottam. – De szerintem én megyek is. Még rengeteg dolgom van holnapig. Köszönök mindent Mrs Lyle és még jövök majd látogatóba, megígérem.

-Rendben van Annabell, de vigyázz magadra. És ha valami miatt nem lenne jó az új iskola, mi visszavárunk – sunyi mosoly jelent meg az arcán, amiből tudtam, hogy reménykedik, hogy azért visszajövök még majd és újra ide fogok járni.

-Úgy lesz asszonyom! Viszont látásra és mindent köszönök! – lassan kifordultam az irodából magam mögött hagyva mindent. A barátaim, egy csomó emlék, Mrs Lyle és még rengeteg minden, ami miatt úgy érzem, hogy itt van a helyem. De nincs mit tenni. Ha menni kell, hát menni kell.

Mikor a bejárati ajtóhoz értem, egy pillanat erejéig haboztam, de aztán lenyomtam a kilincset, és kisétáltam. Vissza se néztem és gyorsan beültem az autóba, majd elindultam Samy-ékhez. A házuk nincs messze az iskolától, mindössze két sarokra. Mikor odaértem hozzájuk, Samy éppen hazaért gondolom én valami edzésről, de így legalább nem kellett csöngetnem.

-Samy! – kiabáltam utána, mire megfordult. Vidáman kezdett integetni, majd odaszaladt hozzám és megölelt.

-Bell, de jó látni. Tudom, hogy utálod, ha így hívnak, de amióta ismerlek, így hívlak, úgyhogy nézd el nekem légyszi.

-Tudom, persze, semmi gond. Igazából csak jöttem elbúcsúzni. Tudod…. Holnap már a másik suliban kezdek – szomorú szemekkel néztem rá, majd megöleltem. – Hiányozni fogsz te dilis! – Pár percig csak némán álltunk és öleltük egymást, majd egymás szemébe néztünk.

-Te is szöszi – majd ismét megölelt. – Nem jössz egy kicsit be?

-Végül is bemehetek – bezártam a kocsit és a ház felé vettük az irányt. Senki nem volt otthon, úgyhogy nyugodtan elvoltunk. Kicsit beszélgettünk, megbeszéltük, hogy minden nap felhív, ha pedig nem, akkor… olyan nincs, hogy nem hív. Megittunk egy kakaót, ettünk egy kis sütit, majd úgy döntöttem, hogy ideje indulnom, mert sosem leszek kész. Érzékeny búcsút vettünk egymástól, majd Tony felé vettem az irányt. Nem lakott messze Samy-től mindössze öt percre nagyjából. Mikor a házuk elé értem, láttam, hogy Tony és James is a kertben ülnek. Legalább egyszerre tudtam elbúcsúzni tőlük. Kiszálltam és odamentem hozzájuk.

-Hercegnő! – köszönt előre James és fel is pattant, hogy megöleljen.

-Sziasztok srácok! – mosolyogtam rájuk, majd átöleltem James-t.

-Anna! Ugye nem búcsúzni jöttél? – nézett rám szomorúan Tony. Ahogy rápillantottam annyira megsajnáltam. Görcsbe rándult a gyomrom. Egyszerűen úgy éreztem, hogy képtelen leszek őket itt hagyni.

-De… - mindössze ennyit préseltem ki ajkaim közt. Mindketten megöleltek, de már a végére alig kaptam levegőt. Mikor elengedtek leültünk beszélgetni egy kicsit. Jókat nevettünk, mintha ez nem is egy búcsúzás lenne, hanem egy átlagos délután. Ránéztem az órára és amikor megláttam, hogy más este 7 óra van, úgy döntöttem, hogy ideje indulnom. Még hátra volt Lily. Nagy nehezen elbúcsúztam a fiúktól és autóba ültem. Lily már kicsit messzebb lakott, hozzá nagyjából negyed óra alatt értem oda. Addig zenét hallgattam és próbáltam beetetni magamat azzal, hogy biztos nagyon jó lesz az új suli és nagyon kedvesek lesznek. Persze tudtam, hogy ez nem így lesz.

Mikor Lily-ék házához értem rendkívül ideges lettem. Nem akartam itt hagyni. Nyeltem egy nagyot és az ajtóhoz sétáltam, amin aztán bekopogtam. Diana nyitott ajtót, Lily 10 éves kishúga.

-Anna, Anna! Úgy örülök neked!

-Szia Diana! Mekkora vagy már! Kész nő lett belőled… - beszélgetésünk közepén Lily jelent meg a lépcső alján és egyből odajött hozzánk.

-Diana, most hagyj egy kicsit magunkra! – utasította húgát, mire egy vállrándítással elintézte a kis vörös leányzó és elment a szobájába játszani. – Szerintem menjünk fel a szobámba, ott nyugis – javasolta Lily, én pedig teljesen egyetértettem vele, úgyhogy felmentünk az emeletre. – Ugye meggondolta magát Donna, és nem kell elmenned? – kicsit haboztam a válasszal, de szerintem sejtette, hogy mit fogok mondani.

-Nem. Nem gondolta meg magát. És holnap reggel indulok, szóval most igazából elbúcsúzni jöttem – a mondandóm végére kicsit elhalkultam, mert igazából sosem szerettem búcsúzkodni. Valahogy ez sosem volt az én műfajom.

-Oh… De ugye nem most találkozunk utoljára? – kérdezte kétségbeesett arccal, mintha azt közölték volna vele az előbb, hogy eljött a világvége.

-Nem, dehogy. Nyáron szándékomban áll hazajönni, ha az isten is úgy akarja. Illetve pontosabban nem az isten, hanem Donna. De majd még kiderül – nyomasztó csend következett, amit aztán Lily tört meg.

-Ígérem, hogy minden nap fel foglak hívni és el fogod mesélni, hogy melyik nap hány helyes pasival ismerkedtél meg.

-Hát, azt nem hiszem, hogy helyes pasikkal fogok ismerkedni. Egyenlőre be akarok illeszkedni, mert nem hiszem, hogy az olyan könnyű lesz – még egy jó darabig elbeszélgettünk és már előre elterveztük, hogy s mint fogjuk tartani a kapcsolatot, ha hazajövök miket fogunk csinálni és, hogy hogyan vesszük rá Donnát, hogy ne kelljen az összes tanévet abban a suliban töltenem, hanem csak ezt az egyet.

Nagyon nehéz volt elbúcsúzni a legjobb barátnőmtől. Mikor beültem az autóba, nagyon egyedül éreztem magam. Lassan hazavezettem, de amikor kiszálltam a kocsiból nem éreztem magam túl jól. Nem voltam a toppon. Bementem a házba, ledobtam a kocsi kulcsot és a fürdőbe mentem. Lezuhanyoztam, hajat mostam, vacsoráztam és lefeküdtem aludni. Borzalmasan rossz nap volt a mai. Csak a búcsúzás ment egész nap. Pont annak a jegyében telt az utolsó itthon töltött napom, amit a legjobban utálok. Már azt akartam, hogy vége legyen a mának, úgyhogy gyorsan álomra hajtottam a fejem.

Másnap reggel korán kellett kelnem, mivel messze volt az új suli és 8-ra oda kellett érnünk az évnyitó miatt. Gyorsan lezuhanyoztam, felöltöztem, bekaptam pár falatot és máris indultunk. Beültem Donna mellé az anyósülésre és előkerestem a fülhallgatómat. Nem is tudom… Nagyjából másfél vagy két órás lehetett az út. Nem volt olyan vészes, hosszabbra számítottam.

Egészen pontosan fél nyolc volt, amikor kiszálltunk a kocsiból. Az első ember, akit megláttam, egy nagydarab ősz ötvenes éveiben járó pasi volt. Arca szigorú volt, a kedvesség legkisebb jele sem volt látható rajta. Végignéztem az iskola épületén, ami velünk szemben volt. Hát, hogy is mondjam… Kicsit jobbra számítottam. Szürke falak, sok emelet, nem valami nagy ablakok és még sorolhatnám.

-Á, Mr. Cooper! Jó reggelt! Ő lenne itt az unokahúgom, Annabell. Már nagyon várta, hogy megérkezzünk – üdvözölte a férfit Donna. Mi?? Hogy én vártam?? Na ne vicceljünk már… Annyira nyilvánvaló, hogy csak nyalni akart… Szörnyű…

-Jó napot! – köszöntem azért, hogy ne legyek bunkó és ne keltsek egyből rossz benyomást.

-Üdvözlöm Miss Dawson! Én John Cooper vagyok, az iskola igazgatója, ő pedig itt Stephanie Monroe, az új szobatársa. Stephanie mindenbe beavatja majd, elmondja a szabályokat, körbevezeti és bemutatja a többieknek. Jól mondom Miss Monroe? – fordult kérdő tekintettel a látszólag csöndes lány felé, aki csak némán bólintott. – Helyes. Szóval Annabell, isten hozta iskolánkban! Remélem, jól fogja érezni magát – egy kis mosolyt véltem felfedezni az igazgató arcán. Tekintetem Stephanie-ra tévedt. A lány látszólag csöndesnek tűnt, de szimpatikus volt. Örültem, hogy ő lett a szobatársam, nem pedig valami nagyszájú liba. Egy csöndes lány azért még mindig jobb, mint egy önelégült cicababa. – Akkor mehetnek is. Én még váltok pár szót a nagynénjével és utána én is megyek, aztán pedig kezdődik az évnyitó. Ja és Miss Monroe! Ne felejtse el odaadni Miss Dawson-nak az egyenruháját! – hogy mi? Egyenruha? Na ne…

Új suli. Ezaz! Erre vágytam. Hát Anna… sok sikert!

Szereplőlista

Kedves olvasók!^^

Gondoltam, hogy még mielőtt így belevágnék a történetbe, kezdenék egy szereplőlistával. A fontosabb szereplők lesznek itt feltüntetve, akiknek lesz szerepe is a történetben. Na de elég is ennyi duma, jöjjön hát a lényeg.

Annabell Dawson

Ugyebár ő a mi kis történetünk főszereplője. Meseszerűen írja le meseszerű életét és, hogy mik történnek vele. Néha elég érdekes dolgok....

Alex Wayne
Nem árulok el róla egyenlőre semmit. Maradjon egyenlőre titok, hogy ki is ő.

Donna Dawson

Anna apjána nővére, a lány mostohaanyja. Tulajdonképpeen ha ő nem küldi bentlakásos iskolába Anna-t, akkor meg sem születik a történet, úgyhogy köszönjük Donna!

Mr. John Cooper

Anna új iskolájának az igazgatója. Nem indul túl fényesen a kapcsoltuk, mivel Anna eléggé kis szeleburdi és nem igazán tartja be a szabályokat.

Lily, James, Tony, Samy

Ők Anna legjobb barátai. Legalábbis régen azok voltak. Most, hogy Anna egy bentlakásos iskolába került messze tőlük, nem tudnak találkozni. Ki tudja.... Lehet, hogy a tábolság azt a bizonyos szoros baráti köteléket meglazítja....

Stephanie Monroe

Ő Anna első barátja az új iskolában. Nem kell sok idő, hogy jóban legyenek, mivel szobatársak és sokat beszélgetnek.

Derek King

Derek tipikus stréber. Mindenki kiközösíti, megalázza és lenézi. Anna azonban hamar megsajnálja és egyből jóban is lesznek.

Chuck Monroe

Ő Steph bátyja, totál a lány ellentéte. Nagymenő, nyomulós macsó, aki csak ki akarja használni a lányokat.

Jessie Lewis

Cicababa, nem éppen kedvelik egymást Anna-val. Totál odavan Alex-ért, de a srác tudomást sem vesz róla, viszont Jessie mindent megtenne, hogy megszerezze magának a fiút. MINDENT....

Ennyit a fontos szereplőkről. Persze lesznek még karakterek a történetben, de ők a legfontosabbak. Remélem felkeltette érdeklődéseteket így a bevezető és a rövid karakterlista együtt. Hamarosan jön az első fejezet.^^

Előszó

Úgy gondoltam, hogy először bevezetem a történetemet egy kis előszóval. Remélem ez alapján kedvet kaptok ahhoz, hogy a továbbiakban is olvassátok majd a történetemet.^^

Hmm… Talán azt sem tudjátok, hogy ki vagyok. Sőt, ez egészen biztos. Talán azt sem tudjátok, hogy ezt miért írom most itt. Sőt, ez is egészen biztos. Úgyhogy elárulok néhány részletet, amit feltétlen tudnotok kell ahhoz, hogy értsétek, amit el akarok nektek mesélni.

A nevem Annabell Dawson, 17 éves vagyok és egy bentlakásos suliban tengetem a mindennapjaimat. Azért kezdtem el megírni a saját történetemet igazából, mert unatkoztam. Mindössze ennyi képes rávenni egy embert, hogy leírja a saját élettörténetét… Kicsit haboztam az elején, mert elég hülye ötletnek tűnt, de valahogy úgy éreztem, hogy muszáj kezdenem az életemmel valamit. Ha mást nem is, hát leírom.

16 éves voltam, amikor egy bentlakásos suliba kerültem. Igazából a mai napig nem tudom, hogy mi szükség volt erre, de a mostohaanyám így látta a legjobbnak. Ja, de… Mégis tudom. Így egy teherrel kevesebb. Na mindegy, hagyjuk is azt a vén boszorkát.

New York-ban nőttem fel, szóval a pörgés az a mindennapjaim részévé vált. A szüleimet sosem ismertem, mert anyám belehalt a szülésbe, apám meg a születésem előtt 2 hónappal halt meg autóbalesetben. Mindössze ennyit tudok róluk a nevükön kívül. Marie és Andrew Dawson. Igen, ők voltak a szüleim. A mostohaanyám, Donna sosem mesélt róluk semmit, még ha kérdeztem sem. Valahogy mindig kerülte a témát. De mindegy is, ennyit a régi életemről, kicsit ugorjunk.

Szóval egy bentlakásos iskolába vittek az isten háta mögé kettővel. Kicsit örültem is neki, hogy kiszabadulok abból az őrültek házából, ami otthon van, de azért tudtam, hogy a barátaim hiányozni fognak.

A legjobb barátaim Lily, James, Tony és Samy.

Lily igazi okostojás. Mindig kiközösítették, de sosem értettem, hogy miért, ha egyszer nem is ismerik. Egyik biosz órán nem volt máshol hely és mellé kellett ülnöm, így kezdődött a mi barátságunk, ami most is tart még. Hihetetlenül okos lány, folyton a könyveket bújja, ami szerintem nem gond. Legalább egy tájékozott ember legyen ebben a mai világban.

James oviban volt teljesen belém zúgva, amiért én kicsit goromba voltam vele, de amúgy nagyon jóban vagyunk. Nem volt az esetem és ezt kicsit durvábban adtam a tudtára, amit aztán később természetesen meg is bántam, mert rájöttem, hogy nagyon is kedves gyerek. Ő az az ember, akire tényleg mindig számíthatok. Ha bajban voltam, mellettem volt, segített és általában ő is húzott ki belőle. Mindig is úgy éreztem, mintha ő lenne a bátyám.

Tony-ra az ember egyből azt hinné, hogy egy gazdag ficsúr, akinek a pénz számít és semmi más, pedig ez nem igaz. Ha így lenne, akkor nem nevezném a barátomnak. Az tény, hogy gazdagok, de általában adományozni szokták a pénzünknek egy részét. Tony belül egy jó srác, de néha elég forrófejű. Titok, de egy időben bele voltam zúgva. Nem is tudom, hogy mi fogott meg benne. Talán a kisugárzása. Olyan magabiztos, határozott és biztonságban éreztem magam vele mindig.

Samy, Samy, Samy… Samy-vel nem indult túl jól a kapcsolatom. A régi sulimban ő a pompon csapat kapitánya, ami miatt eléggé…hogy is mondjam? Az a tipikus pompon lány volt. Miniszoknya, mindenki engedelmeskedik neki stb. Szóval egy rémálom volt a csaj eleinte. Ha valami nem tetszett neki, azt elég erőteljesen a tudtunkra adta. Valahogy nekem ez nem volt szimpi. Aztán volt egy szép kis összeszólalkozásunk. Mintha 180°-os fordulatot vett volna és az egykoron idegesítő, parancsolgatós Samantha édes, kedves, aranyos Samy lett. Meg is kedveltem őt, azóta is nagyon jóban vagyunk. Nem véletlenül ő az egyik legjobb barátom.

Ennyi a listája azoknak a személyeknek, akik felől meg voltam győződve, hogy hiányozni fognak. Hát, ez be is jött. Egy év telt el azóta, hogy ide kerültem, és rettenetesen hiányoznak. A régi életemet nem hiányolom, de a barátaimat igen. Kíváncsi lennék, hogy ha hazaállítanék, emlékeznének-e rám még…