Úgy gondoltam, hogy először bevezetem a történetemet egy kis előszóval. Remélem ez alapján kedvet kaptok ahhoz, hogy a továbbiakban is olvassátok majd a történetemet.^^
Hmm… Talán azt sem tudjátok, hogy ki vagyok. Sőt, ez egészen
biztos. Talán azt sem tudjátok, hogy ezt miért írom most itt. Sőt, ez is
egészen biztos. Úgyhogy elárulok néhány részletet, amit feltétlen tudnotok kell
ahhoz, hogy értsétek, amit el akarok nektek mesélni.
A nevem Annabell Dawson, 17 éves vagyok és egy bentlakásos
suliban tengetem a mindennapjaimat. Azért kezdtem el megírni a saját
történetemet igazából, mert unatkoztam. Mindössze ennyi képes rávenni egy
embert, hogy leírja a saját élettörténetét… Kicsit haboztam az elején, mert
elég hülye ötletnek tűnt, de valahogy úgy éreztem, hogy muszáj kezdenem az
életemmel valamit. Ha mást nem is, hát leírom.
16 éves voltam, amikor egy bentlakásos suliba kerültem.
Igazából a mai napig nem tudom, hogy mi szükség volt erre, de a mostohaanyám
így látta a legjobbnak. Ja, de… Mégis tudom. Így egy teherrel kevesebb. Na
mindegy, hagyjuk is azt a vén boszorkát.
New York-ban nőttem fel, szóval a pörgés az a mindennapjaim
részévé vált. A szüleimet sosem ismertem, mert anyám belehalt a szülésbe, apám
meg a születésem előtt 2 hónappal halt meg autóbalesetben. Mindössze ennyit
tudok róluk a nevükön kívül. Marie és Andrew Dawson. Igen, ők voltak a szüleim.
A mostohaanyám, Donna sosem mesélt róluk semmit, még ha kérdeztem sem. Valahogy
mindig kerülte a témát. De mindegy is, ennyit a régi életemről, kicsit
ugorjunk.
Szóval egy bentlakásos iskolába vittek az isten háta mögé
kettővel. Kicsit örültem is neki, hogy kiszabadulok abból az őrültek házából,
ami otthon van, de azért tudtam, hogy a barátaim hiányozni fognak.
A legjobb barátaim Lily, James, Tony és Samy.
Lily igazi okostojás. Mindig kiközösítették, de sosem
értettem, hogy miért, ha egyszer nem is ismerik. Egyik biosz órán nem volt
máshol hely és mellé kellett ülnöm, így kezdődött a mi barátságunk, ami most is
tart még. Hihetetlenül okos lány, folyton a könyveket bújja, ami szerintem nem
gond. Legalább egy tájékozott ember legyen ebben a mai világban.
James oviban volt teljesen belém zúgva, amiért én kicsit
goromba voltam vele, de amúgy nagyon jóban vagyunk. Nem volt az esetem és ezt
kicsit durvábban adtam a tudtára, amit aztán később természetesen meg is
bántam, mert rájöttem, hogy nagyon is kedves gyerek. Ő az az ember, akire
tényleg mindig számíthatok. Ha bajban voltam, mellettem volt, segített és
általában ő is húzott ki belőle. Mindig is úgy éreztem, mintha ő lenne a
bátyám.
Tony-ra az ember egyből azt hinné, hogy egy gazdag ficsúr,
akinek a pénz számít és semmi más, pedig ez nem igaz. Ha így lenne, akkor nem
nevezném a barátomnak. Az tény, hogy gazdagok, de általában adományozni szokták
a pénzünknek egy részét. Tony belül egy jó srác, de néha elég forrófejű. Titok,
de egy időben bele voltam zúgva. Nem is tudom, hogy mi fogott meg benne. Talán
a kisugárzása. Olyan magabiztos, határozott és biztonságban éreztem magam vele
mindig.
Samy, Samy, Samy… Samy-vel nem indult túl jól a kapcsolatom.
A régi sulimban ő a pompon csapat kapitánya, ami miatt eléggé…hogy is mondjam?
Az a tipikus pompon lány volt. Miniszoknya, mindenki engedelmeskedik neki stb.
Szóval egy rémálom volt a csaj eleinte. Ha valami nem tetszett neki, azt elég
erőteljesen a tudtunkra adta. Valahogy nekem ez nem volt szimpi. Aztán volt egy
szép kis összeszólalkozásunk. Mintha 180°-os fordulatot vett volna és az
egykoron idegesítő, parancsolgatós Samantha édes, kedves, aranyos Samy lett.
Meg is kedveltem őt, azóta is nagyon jóban vagyunk. Nem véletlenül ő az egyik
legjobb barátom.
Ennyi a listája azoknak a személyeknek, akik felől meg
voltam győződve, hogy hiányozni fognak. Hát, ez be is jött. Egy év telt el
azóta, hogy ide kerültem, és rettenetesen hiányoznak. A régi életemet nem
hiányolom, de a barátaimat igen. Kíváncsi lennék, hogy ha hazaállítanék,
emlékeznének-e rám még…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése