2012. július 18., szerda

Előszó


Úgy gondoltam, hogy először bevezetem a történetemet egy kis előszóval. Remélem ez alapján kedvet kaptok ahhoz, hogy a továbbiakban is olvassátok majd a történetemet.^^

Hmm… Talán azt sem tudjátok, hogy ki vagyok. Sőt, ez egészen biztos. Talán azt sem tudjátok, hogy ezt miért írom most itt. Sőt, ez is egészen biztos. Úgyhogy elárulok néhány részletet, amit feltétlen tudnotok kell ahhoz, hogy értsétek, amit el akarok nektek mesélni.

A nevem Annabell Dawson, 17 éves vagyok és egy bentlakásos suliban tengetem a mindennapjaimat. Azért kezdtem el megírni a saját történetemet igazából, mert unatkoztam. Mindössze ennyi képes rávenni egy embert, hogy leírja a saját élettörténetét… Kicsit haboztam az elején, mert elég hülye ötletnek tűnt, de valahogy úgy éreztem, hogy muszáj kezdenem az életemmel valamit. Ha mást nem is, hát leírom.

16 éves voltam, amikor egy bentlakásos suliba kerültem. Igazából a mai napig nem tudom, hogy mi szükség volt erre, de a mostohaanyám így látta a legjobbnak. Ja, de… Mégis tudom. Így egy teherrel kevesebb. Na mindegy, hagyjuk is azt a vén boszorkát.
New York-ban nőttem fel, szóval a pörgés az a mindennapjaim részévé vált. A szüleimet sosem ismertem, mert anyám belehalt a szülésbe, apám meg a születésem előtt 2 hónappal halt meg autóbalesetben. Mindössze ennyit tudok róluk a nevükön kívül. Marie és Andrew Dawson. Igen, ők voltak a szüleim. A mostohaanyám, Donna sosem mesélt róluk semmit, még ha kérdeztem sem. Valahogy mindig kerülte a témát. De mindegy is, ennyit a régi életemről, kicsit ugorjunk.
Szóval egy bentlakásos iskolába vittek az isten háta mögé kettővel. Kicsit örültem is neki, hogy kiszabadulok abból az őrültek házából, ami otthon van, de azért tudtam, hogy a barátaim hiányozni fognak.
A legjobb barátaim Lily, James, Tony és Samy.
Lily igazi okostojás. Mindig kiközösítették, de sosem értettem, hogy miért, ha egyszer nem is ismerik. Egyik biosz órán nem volt máshol hely és mellé kellett ülnöm, így kezdődött a mi barátságunk, ami most is tart még. Hihetetlenül okos lány, folyton a könyveket bújja, ami szerintem nem gond. Legalább egy tájékozott ember legyen ebben a mai világban.
James oviban volt teljesen belém zúgva, amiért én kicsit goromba voltam vele, de amúgy nagyon jóban vagyunk. Nem volt az esetem és ezt kicsit durvábban adtam a tudtára, amit aztán később természetesen meg is bántam, mert rájöttem, hogy nagyon is kedves gyerek. Ő az az ember, akire tényleg mindig számíthatok. Ha bajban voltam, mellettem volt, segített és általában ő is húzott ki belőle. Mindig is úgy éreztem, mintha ő lenne a bátyám.
Tony-ra az ember egyből azt hinné, hogy egy gazdag ficsúr, akinek a pénz számít és semmi más, pedig ez nem igaz. Ha így lenne, akkor nem nevezném a barátomnak. Az tény, hogy gazdagok, de általában adományozni szokták a pénzünknek egy részét. Tony belül egy jó srác, de néha elég forrófejű. Titok, de egy időben bele voltam zúgva. Nem is tudom, hogy mi fogott meg benne. Talán a kisugárzása. Olyan magabiztos, határozott és biztonságban éreztem magam vele mindig.
Samy, Samy, Samy… Samy-vel nem indult túl jól a kapcsolatom. A régi sulimban ő a pompon csapat kapitánya, ami miatt eléggé…hogy is mondjam? Az a tipikus pompon lány volt. Miniszoknya, mindenki engedelmeskedik neki stb. Szóval egy rémálom volt a csaj eleinte. Ha valami nem tetszett neki, azt elég erőteljesen a tudtunkra adta. Valahogy nekem ez nem volt szimpi. Aztán volt egy szép kis összeszólalkozásunk. Mintha 180°-os fordulatot vett volna és az egykoron idegesítő, parancsolgatós Samantha édes, kedves, aranyos Samy lett. Meg is kedveltem őt, azóta is nagyon jóban vagyunk. Nem véletlenül ő az egyik legjobb barátom.
Ennyi a listája azoknak a személyeknek, akik felől meg voltam győződve, hogy hiányozni fognak. Hát, ez be is jött. Egy év telt el azóta, hogy ide kerültem, és rettenetesen hiányoznak. A régi életemet nem hiányolom, de a barátaimat igen. Kíváncsi lennék, hogy ha hazaállítanék, emlékeznének-e rám még…

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése